Ennyi. Nem akarom jobban megmagyarázni, nem volt kedvem írni. Nem is nagyon volt miről, illetve amiről lett volna, arról nem akartam írni. Összességében, úgy általában nem akartam írni.
A korábbi bejegyzések nagy részben terápiás célból születettek, és év eleje óta nem volt szükségem terápiára, mert kimondottan boldog vagyok. Érdekes párhuzam, hogy a magánéletem egyre jobb, közben a melóban egyre több a stressz, valahogy úgy érzem, hogy ennek a kettőnek így kell lennie.
"Annyi mindent elrontottam
Mégis itt ülök a háztetőn a napon"
Az egész úgy kezdődött, hogy elrontottam valamit. Aztán ahelyett, hogy kijavítottam volna, csak tetőztem a bajt. Nem beszéltem róla, hazudoztam, úgy csináltam, mint aki tudja mit csinál. Dehogy tudtam. És még ma is iszom a levét, sokszor, sok helyen, sok ember előtt.
Kezdjük ott, hogy voltam HÖT elnök a PTE KTK-n, szóval elsőkézből mondom, amit mondok. Másodkézből is mondhatnám, hiszem a párom is elnök volt ugyanott, csak 4 év különbséggel tettük ezt. Most is épp mennek a választások, ezért is akartam leírni egy-két dolgot. (jelzem, akit nem érdekel a véleményem, inkább itt hagyja abba)
Rég volt ilyen. Konkrétan egyszer volt ilyen. Most akkor már rendszeresen van ilyen.
Top10 album, amit MOST halllgatok. Elég furcsa a zenei ízlésem. Alapvetően szeretem az újabb zenéket, de általában minden, amit meghallok, csak lassan lesz kedvenc, gyakran évek telnek el, de legalább hónapok, mire megszeretek igazán egy számot/zenekart/albumot. Szóval, amiket most hallgatok:
Egyik album sincs 2007 után, ha jól gondolom, szóval lenne hova frissíteni a dolgokat, de ha egyszer nem megy.
(Egyébként szerintem azért van ez, mert napközben ugye rádiót hallgatok, és ott minden szól, ami frissebb. Főleg MR2 szól, ott vannak nekem tetsző zenék. Szóval lehet azért kezdek el később hallgatni mindent, mert elkezdenek hiányozni. Épp egy Killers album megvásárlásával kacérkodom, mert mostanában az első albumról alig-alig játszanak valamit...)
Kezdjük az elején. Mi is a posztmodern?
Egyrészt a posztmodern, a modernitás meghaladása. Hihetetlen mi? A descartes-i filozófia, mely azt mondja, az ember önmagában is létezik, nincs szüksége metafizikai magyarázatra ahhoz, hogy meghatározza önmagát, gondolkodik, tehát van. Rém egyszerű dolog, és elvitathatatlan, hogy a mai társadalom, tudományos fejlődés, gazdasági állapotok nem jöhettek volna létre, ha nincs ez, a rém egyszerű megfogalmazás. (Máskérdés, hogy Descartes a kor "divatjának" megfelelően Isten létét is bebizonyítja később, de erre csak a legelvetemültebb filozófia-etika szakos hallgatók emlékeznek.)
Tök jó, gondolhatnánk, ez tényleg így van. És akkor mit mond a posztmodern? Azt, hogy ez az egész (kissé leegyszerűsítve) egy faszság, a modernitás "meséivel" szemben állandó bizonytalanság áll fenn, és gondolkodjunk már arról, hogy tényleg attól vagyunk, hogy gondolkodunk (paradox gondolat, na ez a posztmodern). Hisz jött mindannyiuk kedvenc pszichológusa Freud (mert a legtöbben csak ő róla hallottak, meg hát ki nem szereti a szex iránti vággyal leegyszerűsíteni a világ működését), és megmutatja, hogy az ember nem csak a tudatos, gondolkodó lény, hanem bizony alantas vágyakkal operáló, tudat alatt is üzemelő, ösztön lény. Na meg Nietzsche is nekilátott megfejteni, újradefiniálni, hogy mi is a morál, és ezzel kicsit beleköpött az addigi vallási tézisekbe pl. (Isten halott, mondja ő a Zarathustrában). Ez eddig egyébként itt is elolvasható, ehhez nem kellettem volna én.
Nézzük csak, mit szül még ez a bizonytalanság, mely az egyén mindenhatósága iránt megszületett. Egyfelől a művészetekben megszületik az az irány, miszerint újat alkotni nem lehet, vagy nem is érdemes, mindent ami jó, megcsináltak már előttünk, dolgozzunk abból. Az egész feldolgozós zeneiparnak is itt van a lényege: a 60-70-es évek rock bandái visszanyúltak a blues alapokhoz, amely alapok az afrikai zenében kereshetőek. Ma meg a 60-70-es évek rockszámait dolgozzák fel előszeretettel. Ha jön egy-két önálló hang, ők azonnal legendává válnak. Kevés van belőlük, de minek is kéne, amikor a "Whisky in the Jar"-t (ami egy ír kocsmadal) legalább 170-szer is újra lehet hasznosítani?
Aztán a másik része az egész posztmodern rendeződésnek: ha egyedül bizonytalanok, bizalmatlanok vagyunk, akkor hova tovább? Rendeződjünk Elvtársak! Keressünk hasonló érdeklődésű embereket, akik szeretik a rockzenét, középiskolában akarnak tanítani, vagy kézilabdáznak/fociznak/golfoznak. Azonos érdeklődésű körből választunk párt, barátot, pl.: egyetemről, sakk klubból, táncházból. Ehhez még Internet sem kellett, így ment ez már a 30-40-es évektől kezdve, amikor elérte a világot az emancipáció, de a hölgyek fő tevékenysége még mindig házasság keresés volt , és azért mentek főiskolára, hogy találjanak valakit. (Ezzel kapcsolatban érdekes lehet megnézni a Mona Lisa mosolya című filmet, pont erről a jelenségről szól.)
Aztán megjött az Internet. A felhasználók emaileket küldtek egymásnak, a világ bármely részére. Megjelentek az első fórumok, üzenőfalak, mindenféle hírcsoportok, ahol elkezdődött az emberek rendeződése, legyőzve a földrajzi korlátokat. Aztán jött a Nagy Internet Összeomlás, a mesterségesen felpumpált cégek összeomlottak, jót röhögött az offline média, meg a lemaradó emberek tömege, hogy tessék, itt a vége, jó buli, de az emberiség abszolút alkalmatlan ennek az információ mennyiségnek a befogadására, és egyébként is kit érdekel, hogy mi van a tengerentúlon?
Aztán valami történt: elindult a ma Web 2.0-ként nevezett folyamat, melynek lényege nem egyéb, mint hogy a felhasználók maguk alakítják, amit látnak, használnak: blogokat írnak, videót töltenek fel, üzengetnek egymásnak, rendezik a tudásokat egy online enciklopédiába, sőt az egész világ kereshetővé vált! Közben megjelentek a közösségi site-ok, mint ennek az egésznek a csúcsa: myspace, facebook és a mi magyar rögvalóságunk, az azóta sokat fejlődött iwiw ezeknek a csúcsa. Bárkit elérhetünk, bárkivel beszélhetünk, látszanak a vásárlási szokásaink, hogy mit szeretünk, és ezt minden ismerősünk azonnal meg is tudja. És ha valakinek tetszik a zene, amit feltöltünk, hozzá tud szól, "like"-olni tudja, rebloggol ránk. Magyarul szerveződünk, közösségi hálókat alakítunk ki, és ezek mentén, akár teljesen idegen emberek is felkelthetik a figyelmünket, illetve ami sokkal érdekesebb, ismerőseink ismerőseit, akikkel nem találkoztunk még személyesen, szintén megismerünk, beszélgetünk, eszmét cserélünk. A helyzet az, hogy ez ugye nem új, mindannyian napi szinten vagyunk facebook felhasználók, jelölgetünk az iwiw-en, commentelünk blogokon.
Amire rá szeretnék világítani, hogy nincs ebben semmi meglepő. A posztmodern megjósolta ezt az egészet 100 évvel ezelőtt! Csak most adódott meg hozzá a technológia, most lett elég kicsi a világ, hogy ez a posztmodern orgia kiélhesse magát, és a bizonytalanság, mely a világgal szemben az emberiségben kialakult feloldható legyen, hiszen az egyedüllét csak mélyíti ezt az érzést. Én ismerlek téged, így hozzáférek ahhoz, amit te tudsz.
És már oldódik is a bizonytalanság.
Viktor barátom és jómagam, megrögzött önfejlesztőként indítottunk tegnap egy blogot, ahol a téma az time management, a projekttervezés és a munka optimalizálása, illetve közös "szerelmünk" a web 2.0.
Olvassátok szeretettel!
I'm worth a million in prizes
Drive a G.T.O.
Wear a uniform
All on a government loan
I'm worth a million in prizes
Yeah I'm through with sleeping on the
Sidewalk - no more beating my brains
With the liquor and drugs
With the liquor and drugs
Well I am just a modern guy
Of course I've had it in the ear before
Ezt érzem. Nem nagyon tudok mit mondani. Csak jön. Napok óta Iggy Popot hallgatok.
Miért?
'Cause of a lust for life
'Cause of a lust for life
I got a lust for life
Got a lust for life
Oh a lust for life
Oh a lust for life
A lust for life
I got a lust for life
I got a lust for life
E két képet a tumblrről kukáztam össze. Az első össze-vissza terjed, nem kerestem vissza, a másodikviszont markoferko erőfeszítéseit dícséri. Muszáj megosztanom, megörökítenem, ésatöbbi.
És a második tényleg sokkal érdekesebb:
Egyszerűen félelmetes, hogy a város vezetés mit meg nem enged magának. Teljesen komolytalan ez így. Csak azért, hogy valami érdekes legyen, és lehessen Szilveszterezni, meg koncertezni. Vicc.
Az, hogy nincs kiszintezve a kö borítás, meg az, hogy nem minden van ott, és néhány dolog hiányzik, az egyszerűen nem igaz: abszolút nincs kész, teljesen szar az egész, és a járókelők szét fogják cseszni az egész teret, mindenki arra mászkál, és a kifugázatlan térkövek nem maradnak meg örökre.
Nem az a gond, hogy nem megy téleg a szökőkűt, de nincs is kész. Nem az a gond, hogy nem nőnek a fák, el sincsenek ültetve. Vicc. Vicc. Vicc.
Cirkuszt a népnek, elhiszem, de nem kell ez így.
(apu nem támblörözik, nem is fészbúkozik, szóval nem lövöm el a szakállas reklámpoént)
Igen, új év van, juhééé. Az elmúlt 15 évben (kiszámoltam, nem kamu) először szilvesztereztem itthon. Komoly. A hagyományos elő-szilveszter kicsit (kicsit?) kemény lett, így nem akartam (tudtam) erőltetni a 31-i banzájt. Itthon, pihentem, kialudtam magam (baromi fura, de tényleg nem vagyok fáradt), azóta meccset nézek, meg elővettem a Madden 2008-at, megnyertem a Super Bowl a Saints-szel, aztán annyira unatkoztam, hogy a Lions-szal is (aki ért az amerikai focihoz, azon belül az NFL-hez, az tudja, hogy ez kb. egy csoda :P ). Aztán a dobozban néztem egy kis amerikai focit (mert más értelmes nem volt, najó Simpson család, de az meg magyarul nem az igazi), és most meg itt ülök a gép előtt, és próbálom magam lelkileg felkészíteni arra, hogy holnap munkanap.
Mindezek előtt azonban elkapott valami, ami arra késztetett, hogy összeszedjem egy kicsit a gondolataimat, és végiggondoljam, hogy mi is volt tavaly. Baromira nagy hullámvasút év volt. Igen szarul kezdődött, baromi nagy anyagi válságban voltunk, és némileg vagyunk azóta is. Én ezt azzal kompenzáltam, hogy ittam és buliztam. Igen, nem a legjobb reakció. Aztán az egész szarakodás tetőzött azzal, hogy életem legdurvább bepiálását bemutattam, egy teljesen veszélytelennek induló szituációban, akár vezethetett volna oda az egész, hogy most nem írogatok itt (köszi Réka, még mindig). Aztán, csak hogy jó legyen, Viki (a kedvesem, azoknak, akik nem tudják) szenvedett egy baromi durva balesetet, amiből sértetlenül megmenekült. Ez volt az a fordulópont, ahol elgondolkodtam, átértékeltem, és cselekedni kezdtem.
Most hol tartok? Kifelé mindenből. Az elő-szilveszter jó volt arra, hogy rájöjjek: vége egy korszaknak. Nem esett jól az egész buli, nem akarom én ezt. Öregszem, na. A munkám is jól alakul, köszönhetően több olyan lehetőségnek, ami mellett fél éve elmentem volna, ma pedig megragadtam. Köszönhetően annak, hogy erre koncentrálok. Köszönhetően annak, hogy az emberek egy része hisz bennem, és akik nem, azokkal már nem foglalkozom.
Úgy tekintek a következő évre, mint egy baromi nagy és hosszú lehetőségre, a saját kis életem rendbetételére.
Szóval. Boldog Új Évet Mindenkinek!
Megirigyeltem a c:c-t, és én is csináltam egy top10-et, a saját legmeghatározóbb sorozataimről, az elmúló évtizedből. Nem sorrend, csak 10 cím.
Posted on Wednesday, December 30, 2009.
Miután sikeresen megkaptam reblog formájában, hogy nyárspolgár vagyok, már régen érlelődött bennem, hogy leírnám már, hogy mit is nem ért a kolega…
Kezdjük ott, hogy honnan mi voltam: radikális liberális lázadó tinézsder. Így szépen. Fegyvert fogtam volna a zemberi jogokért, a zember mindenek felett, nem kellett a hit, engedetlen voltam, küzdöttem azért, hogy elfogadják az emberek: én más akarok lenni, kilógni sorból. Minden rasszistát meg akartam lincselni, minden drogok liberalizálni, új világot teremteni. 1968 volt a minta, a követendő példa: lázadjunk. Mindegy mi ellen. Valami ellen. Vagy ha ez nem megy, akkor legalább hadd politizáljak aktívan, párttag akartam lenni, vélemény formáló!
És rájöttem, hogy nem nagyon van mi ellen lázadni. Így lettem radikális liberális fiatal. Még mindig hittem abban, hogy az emberi jogoknál nincs fontosabb, és azok bármely korlátozása a végzetbe vezető út. Hittem, hogy egyenjogúság nélkül nincs élet. A rasszizmust még mindig zsigerből gyűlöltem, már csak a marihuánát akartam liberalizálni. Bemásztak a fejembe olyan gondolatok (köszi, Pécsiközgáz), hogy adócsökkentés (0-ra, lehetőleg), szabad piac (állam takarodj!), öngondoskodás,abortusz és eutanázia. Már a kilógás helyett a valahová tartozás kezdett érdekelni. Nem akartam forradalmat csinálni már, de még drasztikusan szerettem volna változatni mindenen. Viszont kezdett kinyílni a szemem a politika totális mocskára, inkább kerestem valami egyesületet, civilkedtem vagy mi.
És mi van ma? Liberális felnőtt vagyok, és ez nem tűnik gyorsan elmúlónak. Hiszem az emberi jogok fontosságát, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mindenki ugyanúgy tud vele élni, és abban sem, hogy nem kell néha korlátozni őket. Az egyenjogúság szép, de ne csapjon már át agyatlan majmolásba, és az EU hülyeségeibe. Az esztelen rasszizmus még mindig zavar, de kezdem felfogni a faji ellentétek eredetét, mikéntjét, bár még mindig nem szín alapján ítélem meg az embereket. Őszintél szólva szarok rá, hogy legális-e vagy sem a mariuhána. Az adócsökkentést pártolom, de csak okosan, van ott kiadási oldal is, azt sem a halak hordják össze. Már nem hiszek benne, hogy a szabad piac mindent megold, bizony kell egy épeszű szabályozás, fenntartva hogy még mindig ne nézzenek kiskorúnak minden magyar állampolgárt. Az abortusz és az eutanázia még mindig érdekes téma. Ma már nem szeretnék változatni mindenen. Csak szeretnék megélni, és kis mikrokörnyzetem jobbá tenni, akár anyagi, akár szellem, érzelmi vagy lelki téren. A politika mocskát pontosan látom, a civilek tehetetlenségét is. Inkább maradtok otthon.
Szóval ez az én konzervatítv fordulatom. Haladok a centrum felé, de minden bizonnyal soha nem érek oda. Minden relatív, a konzervatívizmus is. (Igen kedves idióta barom kreatívok: a banki kamatok is relatívak, a tökömbe már…)
Posted on Thursday, December 10, 2009.
Kezdjük ott, hogy kijelentem: urbánus vagyok. City boy. Városi szamuráj. Utcai smash mouth harcos. Ez egy életforma: betonon kívül szédülök, a természetet a NatGeo képeken vagyok hajlandó nézegetni, de azok közül is jobban feldobnak a new york-i felhőkarcolós cuccok. Autóval járok mindenhova, ami kicsi, mondhatjuk, hogy női, a kutyám kistermetű, és nem akar sokat futni. Semi-metroszexuális vagyok (a lábam nem borotválom, na), szeretek vásárolgatni, illetve a csajomat elkísérni a ákkádba’. A kávé alapélelmiszer, inkább felvágottat nem veszek, csak a fekete koffein bomba legyen otthon. Sznob vagyok.
És ez így van jól. Romantikus a természetről ábrándozni, és környezetvédőnek, meg zöldnek, meg mindenfélének mondani magunkat, de ne már… Nézzünk magunkba: attól, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot, meg lekapcsoljuk a villanyt, ha nem vagyunk otthon, nem vagyunk környezetvédők, csak racionálisak: homo oeconomicus. A fához kötözöd magad, akkor meg feltűnési viszketegséged van. Aki 21 éves kora előtt nem lázad, az nem is ember. Aki 25 év fölött is lázad, az nem normális. Konzervatív fordulat. Kell is az.
Ismerjük el, mind hasonlóak vagyunk. Urbánusok, city boyok/girlök. Változtatni akarsz? Változtass. Irány a természet, bontsd le a házad, költözz az erdőbe. Én maradok.
U.I.: a maci azért van ott mert aranyos. :) Minden posztban macik vannak, és maradnak is. Bírom a medvéket :)
Posted on Thursday, November 12, 2009.
A helyzet az, hogy a tumblr teljesen zajos, tényleg nem a klasszikus blogolásra való, úgy hogy el kell kezdenem valahogy másképp is kiírni a dolgaimat, kevésbé zajosan.
Kezdetnek át is emelem ide majd azokat a cuccokat, amik a legfontosabbak, és amiket érdemesnek tartok megőrzésre. A többi meg majd jön. Lesz keresztül-kasul hivatkozás meg minden.
Egyelőre teljesen önt
