Kezdjük az elején. Mi is a posztmodern?
Egyrészt a posztmodern, a modernitás meghaladása. Hihetetlen mi? A descartes-i filozófia, mely azt mondja, az ember önmagában is létezik, nincs szüksége metafizikai magyarázatra ahhoz, hogy meghatározza önmagát, gondolkodik, tehát van. Rém egyszerű dolog, és elvitathatatlan, hogy a mai társadalom, tudományos fejlődés, gazdasági állapotok nem jöhettek volna létre, ha nincs ez, a rém egyszerű megfogalmazás. (Máskérdés, hogy Descartes a kor "divatjának" megfelelően Isten létét is bebizonyítja később, de erre csak a legelvetemültebb filozófia-etika szakos hallgatók emlékeznek.)
Tök jó, gondolhatnánk, ez tényleg így van. És akkor mit mond a posztmodern? Azt, hogy ez az egész (kissé leegyszerűsítve) egy faszság, a modernitás "meséivel" szemben állandó bizonytalanság áll fenn, és gondolkodjunk már arról, hogy tényleg attól vagyunk, hogy gondolkodunk (paradox gondolat, na ez a posztmodern). Hisz jött mindannyiuk kedvenc pszichológusa Freud (mert a legtöbben csak ő róla hallottak, meg hát ki nem szereti a szex iránti vággyal leegyszerűsíteni a világ működését), és megmutatja, hogy az ember nem csak a tudatos, gondolkodó lény, hanem bizony alantas vágyakkal operáló, tudat alatt is üzemelő, ösztön lény. Na meg Nietzsche is nekilátott megfejteni, újradefiniálni, hogy mi is a morál, és ezzel kicsit beleköpött az addigi vallási tézisekbe pl. (Isten halott, mondja ő a Zarathustrában). Ez eddig egyébként itt is elolvasható, ehhez nem kellettem volna én.
Nézzük csak, mit szül még ez a bizonytalanság, mely az egyén mindenhatósága iránt megszületett. Egyfelől a művészetekben megszületik az az irány, miszerint újat alkotni nem lehet, vagy nem is érdemes, mindent ami jó, megcsináltak már előttünk, dolgozzunk abból. Az egész feldolgozós zeneiparnak is itt van a lényege: a 60-70-es évek rock bandái visszanyúltak a blues alapokhoz, amely alapok az afrikai zenében kereshetőek. Ma meg a 60-70-es évek rockszámait dolgozzák fel előszeretettel. Ha jön egy-két önálló hang, ők azonnal legendává válnak. Kevés van belőlük, de minek is kéne, amikor a "Whisky in the Jar"-t (ami egy ír kocsmadal) legalább 170-szer is újra lehet hasznosítani?
Aztán a másik része az egész posztmodern rendeződésnek: ha egyedül bizonytalanok, bizalmatlanok vagyunk, akkor hova tovább? Rendeződjünk Elvtársak! Keressünk hasonló érdeklődésű embereket, akik szeretik a rockzenét, középiskolában akarnak tanítani, vagy kézilabdáznak/fociznak/golfoznak. Azonos érdeklődésű körből választunk párt, barátot, pl.: egyetemről, sakk klubból, táncházból. Ehhez még Internet sem kellett, így ment ez már a 30-40-es évektől kezdve, amikor elérte a világot az emancipáció, de a hölgyek fő tevékenysége még mindig házasság keresés volt , és azért mentek főiskolára, hogy találjanak valakit. (Ezzel kapcsolatban érdekes lehet megnézni a Mona Lisa mosolya című filmet, pont erről a jelenségről szól.)
Aztán megjött az Internet. A felhasználók emaileket küldtek egymásnak, a világ bármely részére. Megjelentek az első fórumok, üzenőfalak, mindenféle hírcsoportok, ahol elkezdődött az emberek rendeződése, legyőzve a földrajzi korlátokat. Aztán jött a Nagy Internet Összeomlás, a mesterségesen felpumpált cégek összeomlottak, jót röhögött az offline média, meg a lemaradó emberek tömege, hogy tessék, itt a vége, jó buli, de az emberiség abszolút alkalmatlan ennek az információ mennyiségnek a befogadására, és egyébként is kit érdekel, hogy mi van a tengerentúlon?
Aztán valami történt: elindult a ma Web 2.0-ként nevezett folyamat, melynek lényege nem egyéb, mint hogy a felhasználók maguk alakítják, amit látnak, használnak: blogokat írnak, videót töltenek fel, üzengetnek egymásnak, rendezik a tudásokat egy online enciklopédiába, sőt az egész világ kereshetővé vált! Közben megjelentek a közösségi site-ok, mint ennek az egésznek a csúcsa: myspace, facebook és a mi magyar rögvalóságunk, az azóta sokat fejlődött iwiw ezeknek a csúcsa. Bárkit elérhetünk, bárkivel beszélhetünk, látszanak a vásárlási szokásaink, hogy mit szeretünk, és ezt minden ismerősünk azonnal meg is tudja. És ha valakinek tetszik a zene, amit feltöltünk, hozzá tud szól, "like"-olni tudja, rebloggol ránk. Magyarul szerveződünk, közösségi hálókat alakítunk ki, és ezek mentén, akár teljesen idegen emberek is felkelthetik a figyelmünket, illetve ami sokkal érdekesebb, ismerőseink ismerőseit, akikkel nem találkoztunk még személyesen, szintén megismerünk, beszélgetünk, eszmét cserélünk. A helyzet az, hogy ez ugye nem új, mindannyian napi szinten vagyunk facebook felhasználók, jelölgetünk az iwiw-en, commentelünk blogokon.
Amire rá szeretnék világítani, hogy nincs ebben semmi meglepő. A posztmodern megjósolta ezt az egészet 100 évvel ezelőtt! Csak most adódott meg hozzá a technológia, most lett elég kicsi a világ, hogy ez a posztmodern orgia kiélhesse magát, és a bizonytalanság, mely a világgal szemben az emberiségben kialakult feloldható legyen, hiszen az egyedüllét csak mélyíti ezt az érzést. Én ismerlek téged, így hozzáférek ahhoz, amit te tudsz.
És már oldódik is a bizonytalanság.
